Sírva zúgtak a harangok

1920. június 4-én percekig sírva zúgtak a harangok és a szirénák, a zászlókat félárbocra eresztették hazánkban. A nemzet gyászolt. A szégyenteljes trianoni békediktátum több mint hárommillió magyart szakított el az anyaországtól, kitépve az ország testének kétharmadát, a szomszédos országok kezére adva iparunk és nemzeti jövedelmünk jelentős részét.

A gyalázatos döntés semmire nem volt tekintettel. Emberi sorsokat tett tönkre, családokat szakított el egymástól. A politikai döntésért olyan emberek fizették meg a legnagyobb árat, akiknek semmi közük nem volt a döntéshozókhoz, akik a politikusok számára semmit nem jelentettek, maximum statisztikai adatok voltak az előttük heverő papírokon.

Ilyen statisztikai adat volt anyai nagyapám is. Egy két év körüli kisgyerek, valahol Háromszékben. Biztos vagyok abban, hogy ott, Trianonban a harácsolva országhatárokat átrajzoló urak többsége azt sem tudta, hogy hol van Háromszék... Mit érdekelte őket, hogy az általuk rajzolt vonalak mindkét oldalán emberek éltek! Emberek, akiket nemzetük, közös sorsuk, anyanyelvük szoros kötelékkel fűzött össze. Mit érdekelte őket, hogy az országhatáron túlra kényszerített milliókat üldözik, megbélyegzik majd pusztán magyarságukért, anyanyelvükért! Mit érdekelte őket, hogy lesznek családok, melyeknek tagjai már soha többé nem találkozhatnak!

S az urak, miután hazánkat lemészárolták, elégedetten kezet fogtak, aztán zavartalanul, álmatlan éjszakák nélkül élték tovább az életüket, a saját országukban, a saját anyanyelvüket akadályok nélkül használva – és persze továbbra sem gondolva azokra, akiktől mindezt lelketlenül elvették, azokra, akiktől egy dolgot mégsem tudtak elvenni soha: a magyarságukat.

1920. június 4-én hazánkban zokogva zúgtak a harangok, messzire repítve a megcsonkított nemzet soha nem múló fájdalmát.

Emlékezzünk és az utánunk érkezőket is emlékeztessük a történelem egyik legnagyobb igazságtalanságára! Hogy mindig legyen magyar, aki tudja, érti és érzi, mit jelent: Nem, nem, soha!